Leszálltam a buszról, és csak a zebrán vettem észre, hogy nem a saját táskámat vittem
Tömött busz volt, mindenki olyan arccal utazott, mint aki személyes sértésnek érzi a reggelt. A táskám a lábam mellett volt, vagy legalábbis én így tudtam. Amikor jött a megállóm, gyorsan lehajoltam, felkaptam, leszálltam, és már a zebránál jártam, amikor feltűnt, hogy az én táskám sosem volt ennyire elegáns, és végképp nem volt rajta egy apró aranyszínű sál. A buszon egy nő pont akkor vette észre, hogy az övé hiányzik, amikor én rájöttem, hogy a kezemben lévő darab nem a személyiségem része. Visszarohantam, hadonásztam, a sofőr kinyitotta az ajtót, és a teljes busz előtt sikerült elmondanom: „bocsánat, véletlenül elvittem egy idegen nő életét”. A nő visszavette a táskáját, végignézett rajtam, és azt mondta: „remélem, csalódott benne”. Nem mondtam, hogy igen, mert ez már az a helyzet volt, amin csak túlélni lehetett.