A családi ebédnél a sütőt dicsértem meg a nagymamám helyett
Nagymamám egész délelőtt főzött, és erről legalább ugyanannyit beszélt, mint amennyit főzött. Amikor letette elénk a sültet, mindenki bólogatott, én pedig úgy éreztem, most végre mondhatok valami szépet és értelmeset. Csakhogy valamiért az jött ki a számon, hogy „ez a sütő tényleg csodát tett”. A mondat után olyan csend lett, amiből azonnal lehetett tudni, hogy valami visszafordíthatatlan történt. Nagymamám rám nézett, majd a sütőre, aztán megint rám, és teljes nyugalommal megkérdezte: „akkor legközelebb azt is ültessük az asztalhoz?” Senki nem nevetett rögtön, mert mindenki előbb azt mérlegelte, túlélhető-e a helyzet. Én megpróbáltam javítani azzal, hogy nyilván a konyhatechnikai háttér és az emberi zsenialitás együttese kellett ehhez, de ez pontosan olyan mondat lett, amit csak az mond, akinek már végleg elfogyott minden használható reakciója.