A kínos csendet azzal próbáltam oldani, hogy rossz néven szólítottam valakit
Egy vacsora közben megakadt a beszélgetés, mindenki egyszerre kezdte nézni a tányérját, és pontosan látszott, hogy valakinek át kellene billentenie a helyzetet. Sajnos ez a valaki én lettem. Ránéztem arra az emberre, akitől a leginkább vártam a megmentést, és a keresztnevén akartam megszólítani. Csakhogy nem az a keresztneve volt. A rossz név még önmagában is kellemetlen lett volna, de épp az exének hívták úgy, mint ahogy én megszólítottam. Amikor ezt később megtudtam, már nem is éreztem szükségét annak, hogy saját magamat tovább értékeljem. Ott, abban a pillanatban csak annyit láttam, hogy az arcokról egyszerre tűnik el minden vér. Az illető halkan kijavított, én pedig olyan reflexből kértem bocsánatot, mintha valamit eltörtem volna. Technikai értelemben nem törtem el semmit. Társasági értelemben annál inkább.