Az a kínos csend, amit már senki sem akart megmenteni
Egy társaságban ültünk, teljesen normális beszélgetés ment, amikor valaki bedobott egy fél mondatot arról, hogy „na, erről inkább ne beszéljünk”. Én valamiért úgy éreztem, nekem kell megmentenem a helyzetet, ezért rávágtam, hogy „igen, az előző sztori után főleg ne”. Csak épp senki nem tudta, milyen előző sztoriról beszélek. Mindenki egyszerre nézett ugyanarra az egy emberre, majd olyan csend lett, hogy az evőeszközök is kényelmetlenül hangosnak tűntek. Végül ő törte meg a csendet: „köszönöm, hogy most már mindenki érdeklődik”. Még nevetett is. Én pedig abban a pillanatban értettem meg, hogy a kínos csend néha sokkal jobb, mint amit én tudnék csinálni helyette.