Az a csend, amikor mindenki rám nézett, mert én mondtam ki azt, amit nem kellett volna
Egy bemutatkozó kör végén megpróbáltam oldani a hangulatot azzal, hogy „na jó, ez eddig pont olyan kínos, mint amilyennek kívülről látszik”. Senki nem nevetett. Sőt, valami rosszabb történt: mindenki egyetértően bólogatott, majd ugyanazzal a lendülettel rám is nézett, mintha hivatalosan én lennék a helyzet szóvivője. Az a fajta csend következett, amiben még a saját nyelésem is PR-katasztrófának hangzott.