A liftben a rossz embernek kezdtem panaszkodni, és túl későn esett le
Reggel a liftben álltam egy zakós férfi mellett, és mivel úgy nézett ki, mint bárki más a házban, teljes nyugalommal elkezdtem panaszkodni neki arról, hogy az új bérlő az emeleten biztos valami megszállott bútorhúzogató lehet, mert minden hajnalban úgy dübörög, mintha gardróbot szerelne fel a plafonra. A férfi végighallgatta, bólogatott, még egy együttérző hümmögést is megeresztett, én pedig ettől vérszemet kaptam, és már ott tartottam, hogy szerintem az ilyen embernek külön engedélyhez kellene kötni a székhasználatot. Mire a földszintre értünk, rám nézett, elmosolyodott, és azt mondta: „örülök, hogy végre személyesen is találkozunk, én vagyok az új bérlő”. Abban a pillanatban egyszerre lett túl meleg a lift, túl szoros a kabátom, és túl hosszú az egész életem. Még megpróbáltam valami olyasmit mondani, hogy nyilván nem magára gondoltam, csak úgy általánosságban a székek társadalmi mozgására, de ő addigra már kiszállt, és úgy köszönt el, hogy „ma hajnalban akkor óvatosabban ülök le”.