A búcsúölelés helyett véletlenül levettem róla a kabátját
A randi egyébként teljesen vállalhatóan alakult. Nem volt zseniális, de nem is volt katasztrófa, ami nálam már majdnem sikernek számít. A végén megálltunk a bejáratnál, jött az a bizonytalan másodperc, amikor senki sem tudja, kézfogás, ölelés vagy udvarias integetés következik-e. Én úgy döntöttem, bátran nyitok az ölelés felé, csakhogy közben a táskám beleakadt a kabátujjába, és ahelyett, hogy magamhoz húztam volna, olyan mozdulattal rántottam meg, hogy félig lecsúszott róla a kabát. Ő teljesen lefagyott, én pedig reflexből azt mondtam: „nem így akartam levenni rólad”. Ennél rosszabb mondatot ott és akkor ember nem tudott volna gyártani. Próbáltam segíteni visszaadni a kabátját, de ettől az egész jelenet csak még inkább olyan lett, mintha valami olcsó bohózat próbáján lennénk. Végül felvette, rám nézett, és annyit mondott: „legalább biztosan nem keverlek össze senkivel”. Ez valamiért egyszerre volt kedves és halálos.